Tóth Lívia falitextiljei Répcelakon
K
|
iállítás-megnyitókon
olykor igen hosszú és rögös út vezet el a pogácsához meg a borocskához, esetleg
a pezsgőhöz, vagy – az ilyesmi mindig csak a végén derül ki – ritka alattomos
(csőbe)húzásként a semmihez… Kivált azokon a kiállításokon rögös a pogácsához
vivő út, amikor valami nagypipájú, kevés dohányú esztétikai megmondóember
próbálja „rábeszélni a hóembert a forró teára”, vagyis sűrű, áthatolhatatlan,
lila szóködöt bocsát ki, hogy elkábítsa a jelenlévőket. Többnyire persze
hasztalan, mert a kiállítás-megnyitók törzsvendégei régen lejöttek már a falvédőről.
Ismerik a dürgést, tudják jól, hogy van olyan művészet, amelyikhez aki fogódzót
akar találni, kénytelen legalább három doktorátust szerezni, plusz még akkora
sznobnak is kell lennie, mint ide Jászárokszállás, hogy néminemű „aha!”-élményt
keltsenek benne a műkereskedelem bizonyos termékei. Viszont azt is tudják:
olyan művészet is van, amelyikhez nem kell különösebb fogódzó, mert rögtön
megfogja az embert, egyből beletalál a szíve közepébe.
Tóth Lívia falitextiljei ilyenek: nem szorulnak kommentárra,
rögtön az ember szíve közepébe találnak. Május 8-án nyílt meg legfrissebb
alkotásaiból egy pompás kis kamara-kiállítás a répcelaki művelődési házban, a
Nyitott Tér Közhasznú Kulturális Egyesület szervezésében.
A látogató egy erdőillatot, jóságot és bölcsességet árasztó
térbe: egy kékből zöldbe, zöldből kékbe nyargaló csodakertbe toppan. Akik ott
voltak a megnyitón, abban a különleges ráadásban is részesültek, hogy
hallhatták, amint a Veresegyházán élő, háromgyerekes művésznő az életéről
beszél. Miközben a kiállítást megnyitó Molnár Miklós kérdéseire válaszolva
megosztotta a jelenlévőkkel, mi mindennel foglalkozik, sokszorosan kiderült,
hogy Tóth Lívia ihletett alkotó, a gazdag emberségű, meleget és otthoniasságot
sugárzó művészasszonyok fajtájából. Ez – akárcsak a kisgyerekeknél és a
természetben élő embereknél – nála is azt jelenti, hogy alkotás közben átadja
magát tudattalan élmények sokaságának, millió gyökerű és értelmű ősi
motívumoknak; hagyja, hogy edénye legyen a létet igazító törvényeknek.
Mindenki sajnálta, amikor véget ért ez az átlagos
kiállítás-megnyitóknál sokkal többet: valódi találkozást nyújtó alkalom.
(Pogácsa nem volt, volt viszont pezsgő, meg „kései szüretelésű”, igen finom
zánkai olaszrizling.)
Molnár Miklós
-Antall István: Révkomáromi kiállításhoz írt beszéde: A vilag emlekezete.html
Antall István: Duna TV-beli kiállításmegnyitó szövege:
Az anyag két vállra fektetése Tóth Lívia textilművész kigyúrt világa
2010. augusztus 4. szerda 12.00 Budapest Duna Televízió
Szőrehullató állataként az élővilágnak, kénytelenek voltunk kitalálni a magunkra ölthető, meleget, otthonosságot adó, mindent be és eltakaró anyagot. Az anyagot, amelyben a természettől kölcsönzött nyersesség hozzánk szelídül, amelyben a magunkra igazított élet lakozik, miközben maga is új létformát talál. Tóth Lívia ezt az eredendő csodát tudja megidézni, mégpedig azzal az ősi elszánással, amivel az életéért küzd az, aki a külső és a belső jégkorszakok ellen keres orvossságot. Ujjlenyomatait, keze melegét, izmainak rost anyagát, mozdulatait, testének meleg nedveit, hangulatának rezdüléseit, a munka ritmusának bódulatát, hirtelen ötleteit és mélyen beágyazott gondolatait gyúrja a szálakból tömörített anyagba. Az első tudatos cselekvés mitikus megidézése ez, amely az emberi lét kiindulási pontjától napjainkig folyamatos. S ha az iparosított tömegtermelés összegubancolta volna az öröklét szépségének és a használhatóságnak a szinte genetikailag kódolt szabályait, Tóth Lívia ösztönei és szerzett tudása, mesterségbeli elhivatottsága, kötelességtudata és elszánása, fojtott vagy esetenként szabadjára engedett indulatai a teljességet képesek újjáteremteni. Fölényes anyagismerete lehetővé teszi, hogy a textil e sajátos műfaját, a nemezt, köznapi nevén a posztót plasztikai értelemben is hihetetlen gazdagsággal kezelje. Már a tömörÍtés a megmunkálás korai szakasza is hozzájárul a felületgazdagsághoz, ám mindezt még a varrások szinte grafikai finomságú tagolásával, az illesztések, rátétek játékával még több jelentésűvé tudja tenni. Képi költészetének szerves része a szín, amely soha nem külső jegyként, odabiggyesztett dekoratív elemként, hanem az anyag lényegeként jelenik meg. A finom, visszafogott tónusok, a tiszta színek és ezek egymáshoz való viszonya, a márványozott felületek, a pigment szemcsék szálak közötti mozgása olyan harmonikus, hogy kétségünk sem lehet afelől, hogy csak ebben a formában, csak ebben a műfajban születhetett meg ez a perfekt módon beszélt vizuális nyelv, ez a képi világ. Tehát Tóth Lívia nem elképzelt, vagy megvalósult táblaképeket emel át egy másik hordozóra, egy másik műfajba, hanem az eredendő technikában találja meg a mással nem helyettesíthető formát, a megfogalmazás eszközét. Ez az alapmagatartás teszi zsebkendőnyi munkáit is monumentálissá és a templomok falait is betakaró textiljeit is átláthatóvá. Képi költészetének különös tulajdonsága, hogy a történelmi, irodalmi utalások nem pusztán egy elbeszélő, vagy illusztratív művészi magatartás dokumentumai. Akár ornamentális, akár díszítő jellegű, akár ábrázoló darabok kerülnek ki keze közül, azok az önazonosság történeteit hordozzák, az absztrakció megalapozott, következetes és átgondolt folyamatát mutatják. Ez az érvényesség is tökéletesen fölfejthető, ha ráébredünk, hogy Tóth Líviát egy percig sem kínozza a magas művészet és a népművészet látszat dilemmája. Nála az ősiség nem keresett stiláris jellegzetesség, nem mesterkélt archaizálás, nem visszautazás az időben, hanem a választott anyag által kínált és megtalált lehetőség. A már emlegetett századokon átnyúló alkotói folyamatosságot teremti újjá úgy, hogy történeti tudata mondandójában és a fölhasznált technikában egyként tetten érhető. Ugyanakkor nagy önfegyelemmel tartózkodik az üres historizálástól. Érzelmi telítettségének drámai erejét, annak fedezetét nem a kétséges hiedelmek, hanem a gondolatilag és esztétikailag kiérlelt mítoszok adják.
Tóth Lívia alkata szerint mindig a nehezebb utat választja, neki mindig mindenért meg kell dolgoznia. Nem lehet ez másként textiljeivel, nyugodtan ideírom képzőművészeti alkotásival sem. Áztatja, tapossa, forgatja, gyúrja, formálja a gyapjúszálakból összeállt hihetetlenül nehéz masszát, két vállra fekteti az anyagot, akár egyedül is, de szükség esetén családtagjait, barátait is segítségül hívja, kollektív élménnyé téve már végleges megfogalmazás előtt a születő munkát. A teremtés részesévé avat akkor is, amikor megszínezi az anyagot, amikor elegyengeti, laposra simítja, rátétekkel dúsítja, szárítja, szegi, vagy szegélyét szabadon, a maga természetes amorf formájában hagyja. A többit ránk bízza. Ekképpen teljesedik be a történet, itt a teremben, a televízió képernyőjén akár, ahol elénk kerül, ami mögöttünk maradt, a végtelen idő részleteiben elmerülhetünk, a szálakból összeálló egészet csodálhatjuk, s csak magunkban kell újból és újból kibogoznunk létezésünk kétségeinek apró részleteit. E művek ezenközben is magukhoz ölelnek, betakarmak, melegítenek.
Kettős természet
- Tóth Lívia és Mezősi Eszter
kiállítása -
Hogy kerül a textilművész és
az üvegművész egy kiállítótérbe, közös kiállításra? Csakis a kiváló minőség
okán, bár mindketten más-más anyaggal, más-más technikával/tematikával
dolgoznak és a reprezentáció során élesen megkülönböztethetőek a jelen tárlat műtárgyai,
hiszen míg a textiles az organikus létre, a natura újraértelmezésére, annak
művészi interpretálására koncentrál, addig az „üveges” a kisvárosi lét
építészetének hangulatát idézi meg és geometrikus motívumokat rendel egymás
mellé.
Tóth Lívia 1990-ben kapott
mesterdiplomát az Iparművészeti Főiskolán, a „Szakrális tér” vizsgamunkájáért
Nívó Díjat nyert, több mint két tucatnyi egyéni kiállítást jegyez, számtalan
csoportos tárlaton vett részt. Ugyanakkor textilművészként nem csak gyakorolja,
hanem tanítja is mesterségét. A Kettős
természet kiállításra tíz munkát hozott, melyek közös nevezője egy
különleges alapanyag, a nemez. Mindenki látott, tapintott – talán viselt is – nemezt,
ami nem más, mint ősi eredetű textil, amit birkagyapjúból, víz hozzáadásával,
gyúrással készítenek. Megkülönböztetünk kézi munkával készült és gyárilag
előállított műszaki nemezt/filcet. Bertold Laufer, amerikai néprajzkutató írta:
„Bizonyított tény, hogy a
nemezkészítés… ősibb mesterség és művészet, mint a fonás vagy a szövés.”
Egyértelmű, hogy Tóth Lívia anyagválasztása egyrészt kísérleti jellegű,
másrészt hagyománytiszteletről tanúskodik. Pár munkát emelnék ki. Fényvárás falikárpitja közel
szimmetrikus alakzatot vesz fel, melynek felszínén hat csík/szalag fodrozódik.
A felület pöttyözött, foltos, narancsok, sárgák, zöldek elsötétedő és
kivilágosodó árnyalatai váltogatják egymást. A mű szinte élőlényként lélegzik,
pulzál, fényt vár és fényt ad. A Dervistánc
négyzetes formájában a színek elsötétednek, olyan mintha egy spirál – az
öröklét szimbóluma – járná vad táncát, alga-szerű nyúlványok hajlongnak, zöld-sárga
tónusok hullámzanak. A pontosan fogalmazott mű a centrumba zár.
Az És ne vigyél minket a kísértésbe
munkán foltos, ingoványos, lápos, mocsaras tájon járunk, itt is puha
fonalak, kígyózó, ismeretlen lények vibrálnak a felszínen, miközben a finom
pasztell-zöldek és –sárgák amorf szigeteket formáznak az áramlatban. Izgalmas,
vitális, dinamikus munka. Látunk itt préselt sziromra emlékeztető alakzatot is,
Örvénylő víztömeget, ami leránt,
lehúz, beszippant, de még sincs benne semmi félelmetes, inkább olyan mintha az
éltető közeg befogadna, engesztelően simogatna. Az Északi-tenger hullámtarajai lágyan ismétlődnek, a lilában és kékben
tartott repetíció, a hajlongó bordázat megnyugtató, benne van az „oldás és
kötés” gesztusa is. Tóth képi világa tehát egyértelműen a természet
szeretetéről, annak absztrahált, művészi átiratáról szól, hiszen minden
valamilyen naturális/organikus formációra emlékeztet, de utalásai nem direktek,
nem konkretizálhatók. Ugyanakkor az absztrakción túl pár munkájában megjelenik
a reprezentáció ábrázoló/figurális változata is: van itt emberalak, fej vagy akár
szárnyaló sasmadár, főnix a Reinkarnáció jegyében.
A fiú álla
szintén spirálként tekereg, hajkoronája kócos, borzolt, míg arca különböző
színmezőkből, szigetekből, amorf foltokból van összeolvasztva, tekintetében
dac, határozottság és tudatosság. Nem tudom, hogy ki ez a fiú, de bizonyos
vagyok abban, hogy alkotója szeretettel gondol rá, mély lelki kapcsolat fűzi
alanyához. A művész – ahogy azt ars poeticájában megfogalmazta – korábban
szkíta, hun, avar, honfoglalás-kori, románkori, a népi tárgykultúra darabjain
és a népművészetben fellelhető motívumokat is beépített munkáiba. A
Kárpát-medence nemeze
olyan, mint valami ősi címer. Kerettörténetként, alul és felül megjelenik a
csodaszarvas agancsa és egy burjánzó, bimbódzó népi motívum, míg a mű magjában
felülnézetből láthatjuk a Kárpátok ölelte tájat. A kék érhálózat természetesen
a folyókat jelzi, de itt nincsenek jelölve a geográfiai határok, ezen a
térképen szabadon áramlanak a mezők, szántók és vizek.
Mezősi Eszter egy másik
történet. A művész 1980-ban diplomázott az Iparművészeti Főiskola üveg szakán,
olyan neves mesterei voltak, mint Bohus Zoltán és Horváth Márton, számtalan
egyéni és csoportos kiállításon szerepelt, volt, hogy üveggyári tervezőként
dolgozott, a fény- és színeffektusokat egyaránt alkalmazó Mezősi 1990-től
üvegfestészettel és restaurálással foglalkozik. Munkái az iparművészet és
képzőművészet határait feszegetik, üvegből egyaránt készít műtárgyakat és
funkcionális darabokat. A jelen tárlatra hozott két sorozat kilenc darabja
ugyanezt a bipoláris megközelítést képviseli. A Város I-IV. sorozat darabjai fotó alapú grafikával applikált
kisplasztikák. A művek félkörívben hajlanak meg, így a térhatást növelik. A
harmadik dimenzióba léptetett eredeti sík egy kisvárosi – valószínűsíthető,
hogy szentendrei – részletet jelenít meg. A kopott, ódon utcák, az azokban
található részletek, az utcakövek, a lépcsők, a kapualjak, a beugrók, a lámpák
varázslatos hangulatot sugároznak. Az organikus (pl. fák lombkoronája) és az
ember alkotta tárgyi világ (pl. architekturális fragmentumok) összhangzattanát
csak növeli, hogy az eredeti színeket más koloritással helyettesíti a művész,
bár egy helyen fekete-fehérben jelenik meg ugyanaz a színtér. Ezek a darabok –
túl a sorozat ismétlődésén – önmagukban is érvényesek, megállják a helyüket,
szóló üvegfestészeti – képzőművészeti
alkotásoknak minősíthetők. A másik véglet a funkcionális tárgyak, a fusing
technikával készült Tálak. A fusing
technika a magas hőmérsékleten, kb. 800-1.000 Celsius fokon
történő üvegmegmunkálást, rogyasztást, olvasztást jelenti.
Az Opalin tál I-II. osztott felszínein szigorú geometrikus részletek,
háromszögek jelennek meg és ismétlődve adnak ritmikát. A fekete Onix tál I-II. felszínén is egyféle
hullámmozgás fut végig. (Megjegyzem, hogy az onix tompa fényű féldrágakő,
melyben fekete és fehér rétegek váltakoznak. Gyógyhatása közismert.) A Turmalin tál kapcsán tudnunk kell, hogy
a turmalin több színben létező kőzet/ásvány, ami alumíniumot, vasat, kovasavat,
bórsavat tartalmaz. Itt is jelen van a ritmikus raszterhálózat, négyzetek és
téglalapok váltakoznak, a fekete, kék, lila mezők vertikálisan és
horizontálisan is osztottak. A tálak a fusing technika során a síkból a térbe
hajlanak. Műveiben egyszerre van jelen a telítettség és a transzparencia,
színek és fények játéka. Mezősi Eszter kétféleképpen képes üvegben fogalmazni,
van, ahol érzelmekkel telítve komponálja kisvárosi részleteit, míg másutt
precízen, kiszámítottan szerkeszt,
használ fel geometrikus
elemeket. Bátran megteheti, hiszen ismeri az üvegszobrászat/üvegfestészet
minden csínját-bínját.
Kozák Csaba
Elhangzott az Enigma Arts Galéria kiállításának
megnyitásán Veresegyházán
2012. július 6-án. A tárlat augusztus 4-ig
látogatható.
A nemez művésze
Tóth Lívia textilművész
utolsó egyéni kiállítását alig több mint fél évvel ezelőtt
nyithattam meg a veresegyházi
Enigma Arts Galériában. Az ott bemutatott művek csak részben fedik az itt
kiállított – 2006-tól a mai napig datált – fali munkákat, hiszen a mostani
tárlatra három dimenziós tárgyakkal is jelentkezett.
Az új munkák, az új helyszín
és az új közönség is indokolja, hogy elmondjak pár dolgot a korábbi művekre
vonatkozó adatok, tények közül.
A művész életrajzából csak
annyit, hogy 1990-ben szerzett mesterdiplomát az Iparművészeti Főiskolán, a
„Szakrális tér” vizsgamunkájáért Nívó Díjban részesült, több mint két tucatnyi
egyéni tárlatot és számtalan csoportos kiállítást jegyez. A jelen alkalomra 14
fali művét és 7 három dimenziós munkáját hozta el. A két dimenziós műtárgyak
közös jellemzője – a kiváló minőségen túl –, hogy alapanyaguk egy különleges
matéria; a nemez. Mindenki láthatott, tapinthatott vagy éppen hordhatott már
nemezt, ami nem más, mint ősi eredetű textília, amit birkagyapjúból, víz
hozzáadásával, gyúrással állítanak elő. Meg tudunk különböztetni kézi munkával
készült és gyárilag/iparilag előállított műszaki nemezt/filcet. Hadd idézzek
egy szakembert. Bertold Laufer, amerikai néprajzkutató írta: „Bizonyított tény,
hogy a nemezkészítés…ősibb mesterség és művészet, mint a fonás vagy szövés.”
Tehát ezzel az anyaggal a művész visszanyúlt a gyökerekhez, az eredethez, az
autentikus forrásokhoz. Tóth Lívia anyagválasztása részben kísérleti jellegű,
másrészt egy szeretetteljes hagyománytiszteletről tanúskodik. A matériát erősen
színezi, kolorítja a szivárvány összes színét magába foglalja, de ezek közül is
határozottan kivillannak a lila, zöld, kék, rózsaszín, narancssárga, piros,
vörös és ezek átmenetei/árnyalatai. A dübörgő kolorítás csak ritkán válik
visszafogottá, halkul le, a legjellemzőbb az, hogy az adott képtéren belül mit
mivel párosít. Ezek a két dimenziós fali munkák az anyaghasználat, az
applikációk, a borzolás, rétegezés okán dinamikusan lélegeznek, kinyílnak a
térbe, szinte kikéredzkednek a síkból. Művei között egyaránt találhatunk a
reprezentáció jegyében ábrázoló, figurális munkákat és absztrakt műtárgyakat,
van pedig, hogy a két módszert ötvözi, egymásba oldja.
A kisebbik terem
fogadó-munkája a Fiú, kinek dús haja kócos, álla (az örökkévalóság,
újjászületés szimbólumaként) spirálként tekereg, míg arca színmezőkből,
szigetekből, közel amorf foltokból van kirakva. Összehúzott szemeiben,
tekintetében dacosság és tudatosság egyszerre van jelen. Nem tudom, hogy ki ez
a fiú, de bizton mondhatom, hogy alkotója mindig szeretettel gondol rá. Kőfala
paradox módon nem kövekből, téglákból építkezik, hanem
pikkelyekre, kagylóhéjakra
emlékeztető törékeny fragmentumokból. Az in memoriam Mártély műve aktualizált,
hiszen korábban az Északi tenger címet viselte, de ez semmit nem von le a mű
esztétikai értékéből, üzenetéből. A hullámtarajok lágy ívekben pulzálnak, a
lilában és kékben tartott repetíció, a hajlongó lemezek a mozgás illúzióját
keltik. Reinkarnációjában a halál és az élet, az elmúlás és újjászületés
ritmikáját állítja párba. Úgy ellenpontoz, hogy a fekvő, halott női figura
felett megjelenik inkarnált változata, egy élettel teli madár formájában. A
mozdulatlanság és dinamika adja a mű feszültségét.
Dervistáncán puha nyúlványok,
hajlongó, örökkön mozgásban lévő, algaszálakra emlékeztető organikus motívumok
táncolnak, kanyarognak, a középpont felé haladva tölcséresednek. Vitális,
életigenlő mű. Vertikális örvénye szintén középre zár, majdhogynem beszippant,
magába ölel a közel szimmetrikus körök szívóhatása. Fényvárás címen jegyzett
falikárpitján hat csík, szalag kanyarog, fodrozódik. A pöttyözött, foltos
felület mozgó hatását csak erősíti, hogy a narancsok, sárgák, zöldek elsötétedő
és kivilágosodó árnyalataival dolgozik a művész. Szív-meditációja belsejében
rajzolódik ki a szív-forma. Az ismétlődő szalagrendszer egy közel tojás formába
zárt, de vöröslően úgy pulzál, mint egy vérrel teli emberi szerv. Ebben a
teremben még található – korábban még ki nem állított, erre az alkalomra készült
– 7 db munka, melyek egyrészről önmagukban érvényes iparművészeti alkotásként
aposztrofálhatók, másrészt funkcionális tárgyaknak is tekinthetők, hiszen van
itt gyümölcs- vagy tojáskosár, szakajtó, vállra akasztható hátizsák vagy
puttony, mindegyik a nemez-munkák színvilágát megidézve, csak éppen más
anyagból.
Ezek a tárgyak raffiából
készültek, fonalhulladékkal béleltek vagy éppen tollal vannak ékesítve. Nekem
mégis az a csónakforma a legszebb, ami nem színezett, nincs díszítve, és az
egyik végén csőrként kinyílik, mint egy egyiptomi papíruszhajó. A nagyobbik
terem Főnixe számomra a tárlat legimpozánsabb munkája. A nagymérető művön egy
főnix repül egy ismeretlen, misztikus tájban, szárnyai mint lángcsóvák
világítanak, miközben a bal oldalon keretként megjelenik egy indázó motívum.
Erre az organikusan terjeszkedő indára más-más kukturkörökből származó
meselények kúsznak fel, pihennek meg azon. A szárnyas oroszlán, sárkány, a
griff, a saját farkába harapó kígyó, lópofájú, gyíktestű lények ugyanúgy jelen vannak,
mint a fácán, holló, varjú. Nem véletlen, hogy a révkomáromi templomtérben – ha
nem is örökre -, de ideiglenesen megtalálta méltó helyét. Az És ne vígy minket
a kísértésbe munkája a Dervistánc előképének tekinthető. A Kárpát-medence
nemeze olyan, mint valami ősi címer. Itt kell megjegyeznünk, hogy a művész –
ahogy azt ars poetikájában megfogalmazta – korábban szkíta, hun, avar,
honfoglalás-kori, románkori, a népi tárgykultúra és a népművészet tárgyaiban
fellelhető motívumokat is beépített munkáiba. Ezen művén kerettörténetként alul
és felül megjelenik a csodaszarvas agancsa és egy bimbódzó népi motívum, míg a
mű magjában felülnézetből láthatjuk a Kárpátok ölelte tájat. A kék érhálózat
természetesen a folyókat jelzi, de itt nincsenek jelölve a térképészeti
határok, itt még szabadon áramlanak a mezők, szántók, vizek, domborulnak a hegyek.
Energia-áramlásán az ég felé kapaszkodnak egy életfa ágai. A függőlegesen közel
szimmetrikus alkotáson új elem, hogy applikál, négy matt, rozsdás és fényesedő
elemet épít a mű talajába, ahonnan a fa táplálékot, energiát szippanthat fel,
hogy kibontsa ágait. A Táj madár nélkül munka egy olyan vidékre visz minket,
amit már elpusztított az ember, a fáradt, kiégett színek az elmúlás üzenetét
közvetítik egy olyan helyről, ahol már és még madár sem jár. Oda a béke, oda a
természet, és ha a naturát elpusztítjuk, akkor önmagunkat is likvidáljuk a
földről. Utolsó, a tárlatot záró Pannon táj című munkája viszont pozítiv
üzenetet sugároz. A zöldben, kékben, barnában tartott művön a folyók és erdők,
a tavak és mezők, a dombok és hegyek még békét, nyugalmat árasztanak. Egy
kiváló művész örökkévalóságként rögzíti ezt a kivételes pillanatot. Így legyen.
Köszönöm a türelmüket, a
kiállítást megnyitom.
Kozák Csaba
Elhangzott 2013. február
28-án Tóth Lívia textilművész kiállításának megnyitóján Budapesten, a József
Attila Művelődési Központ Mácsai István
Galériájában.
RÓZSÁK TÖVIS NÉLKÜL
Geszler Mária Garzuly
és Tóth Lívia kiállítása
Vitalitas Galéria 2013.
november 15.
Kedves Művésznők,
tisztelt Vendégek!
Igazi női kiállítást
láthatunk ma, amelyen két jeles Vas megyei alkotó munkái találkoznak egymással
és az érdeklődőkkel. A két művésznő munkáit és pályafutását végignézve,
végiggondolva több hasonló jelenséget tapasztalhatunk bennük. Mindketten az
iparművészet egyik ágától – Mária a kerámiaművességtől, Lívia a
textilművészettől – indulva jutottak el az összművészetig, ahol nem a műfajok
játsszák a főszerepet, hanem a megformált gondolat, a képzelet formába öntése.
Mária a kerámiatárgyaktól eljutott a porcelán falkép, szobor és objekt
megvalósításáig, amely leginkább alkalmas lírai, mély és személyes élményeinek
képpé formálásához. Lívia a textil felhasználhatóságát nem utasítja el, de
használati textilművei mellett fontos szerephez jut a falikép, szobor,
installáció is.
Pályafutásuk földrajzi
hely tekintetében ellentétesen alakult, de több ponton keresztezték egymást: Geszler
Mária Budapesten született, majd az Iparművészeti Főiskola elvégzése után
került Szombathelyre, ahol a mai napig él. Tóth Lívia Szombathelyen született,
a Főiskola elvégzése után nem tért vissza ide, Veresegyházán él. Viszont nem
szakadt el Szombathelytől és Vas megyétől, hiszen családja itt lakik, a vasi
tárlatoknak, Vas megyei kiállítóhelyeknek régóta rendszeres szereplője, évekig tanított
az Savaria Egyetem Rajz Intézetében.
Művészetükben, az őket
inspiráló kultúrák és eszmék rendszerében is találunk közös pontot: ez a keleti
művészet, kultúra, gondolkodásmód és szimbólumvilág. Mária már nagyon korán megismerkedett
a Kelet világával: a hatvanas, hetvenes évekbeli a közép-ázsiai utazások adtak
ehhez muníciót (Buhara, Szamarkand, Grúzia), később a távol-keleti kultúrák
megismerése – Japán , a „nagy szerelem”, ahol több szimpóziumot és műhelyt
vezetett, kiállításokon díjat nyert, és Korea „a párás zöld erdő seladon
tengere” (saját megfogalmazása).
Lívia a magyar nép
eredetének, ősi motívumkincsének a tanulmányozása során jutott a keleti hun,
kínai, koreai művészet elemeinek megismeréséhez, és kísérletet tesz az ősi
eurázsiai mitológia képi rendszerének ötvözésére. Ezek a textileken, öltözeten,
használati tárgyakon, fegyvereken megmaradt jelképek a honfoglalás kori magyar
művészet formakincsébe is beletartoztak. Bár a mai technokrata világ
szimbólumrendszerében kevéssé találkozunk vele, génjeinkben tovább él a kelet
és nyugat határán, annak ütközőzónájában élő nép útkeresése, történelmi
kataklizmára adott válaszokban, ellentétes nézetek összecsapásában. Ennek
lenyomata nemcsak a képzőművészetben, de az irodalomban, zenében,
tánckultúrában és gondolkodásmódban is nyomon kísérhető.
A két művész útjainak
kifürkészhetetlen és sorsszerű kereszteződése Lívia pályájára is döntő hatással
volt. A Szombathelyen tanuló gimnazista lány Masszi Ferenc szakkörében tanult
rajzolni, az ő ajánlására Velembe tartott, hogy megnézze a művésztelepen dogozó
textilművészeket. Autóstoppolásakor Geszler Mária és férje vette fel, és vitte
ki Velembe. Az ő kalauzolásával járta végig a művésztelepet. Ott látta meg
Hauser Beát, aki Az oroszlán megszagol egy virágot című gobelinjét szőtte. Ez
annyira megtetszett neki, hogy ekkor határozta el, ezt akarja a továbbiakban
csinálni. Ettől kezdve készült komolyan a művészi pályára és két év múlva
felvették az Iparművészeti Főiskolára.
Miért ez a kiállítás
címe?
A névadó Mária volt, a
kiállított művei a rózsás porcelánképek, az ő gondolatai: „…a Rousseau-i, «vissza
a természethez » filozófiámon kívül, két hatás ért még a közelmúltban, melyek a
RÓZSÁK TÖVIS NÉLKÜL, porcelán festményeim alkotásához vezettek. 2011
januárjában egy hevesen esős és hideg napon Cy Twombly festőművész utolsó
alkotói sorozatát láttam, a Virágokat. A festményeken csurgott a fájdalom,
elevenek voltak a rózsák, nyíltak és hervadtak, mint sorsunk drámája: Élet és
Halál.
Úgy éreztem, itt az
idő, hogy életem összegezzem, minden tragédia, bánat ellenére az én életem RÓZSÁK
TÖVIS NÉLKÜL - ezt próbáltam a nedves
porcelán hajlításával, festésével, az anyag merész kezelésével, olyan frissen
és elevenen előadni, mint ahogy az ember lélegzetet vesz egy új nap kora
hajnalán.”
Ennek hatására készült
rózsa-képek láthatók itt. Ebben a sorozatban Geszler Mária összegzi több
évtizedes pályafutásának esszenciáját. A porcelánképek kísérleteinek eredményei,
zene- és irodalomszeretete, a művészetekkel való együttélése teljesen
természetes módon tükröződik bennük. Mesteri és egyéni technikájával, női
érzékenységgel és lírai átéléssel, nagyfokú alázattal készíti műveit, a fizikai
és szellemi munka felülemeli a mindennapok nehézségein, tragédiáin, s eljutott
a bölcsesség egy olyan fokára, amelyben a derű kerül túlsúlyba, és életét úgy
tudja szemlélni, hogy a rózsák maradnak meg tövis nélkül. Visszaköszönnek a
japán emlékek – a teázó gésa képében, önmaga portréja jelenik meg a fehér és
vörös rózsákkal. A rózsát minden élethelyzetben viszontlátjuk: virágzó és
hervadó formájában, éjszakai és őszi képben.
A jó barát, Probstner
János, a kecskeméti kerámia stúdió vezetője „a kerámiaművészet nemzetközileg is
respektált, mesébe illően legszínesebb egyéniségének” nevezi meg Máriát, akinek
„személyes küzdelme a kapott sorssal, egek döntéseit, azok kihívásait
felvállaló élete mások számára elképzelhetetlen és vállalhatatlan mélységű
szinten állt és áll szemben megtörhetetlenül művészete halhatatlan
vértezetében.”
Tekintsünk most Tóth
Lívia munkára! Milyen gyökerekből táplálkozik művészete és milyen gondolatokat
ébresztenek falképei?
A nemezzel, mint
alapanyaggal az Iparművészeti Főiskola mesterképzőjén kezdett dolgozni. Rájött,
hogy nagy méretű művekben tud tervezni és gondolkodni, így került sor 1990-ben
a diplomamunkájának elkészítésére a Szakrális tér címmel. Tanára, Szilvitzky
Margit irányította a monumentális munkák irányba, amely révén gondolatait,
művészi ötleteit egy nagyobb sorozatban, performance-ban valósította meg. Ilyen
sok darabból álló sorozat volt a Szombathelyi Képtárban 1994-ben bemutatott
„Vonulás” című mű is (rája-szerű testek csoportja „halad” valamilyen irányba).
A művek sokféle értelmezési lehetőségét mutatja, hogy az akkori újsághírben,
ismertetésben a szerző a vonuló figurákban nemeztakaróba bújt, lapuló embereket
vélt felfedezni. S a vonuló, új hazát, megélhetést kereső emberek útját kövek
és csontok szegélyezik. A sorozat összhatása valamilyen nyugtalanító,
bizonytalanságot rejtő, szokatlan érzést keltett a nézőben.
A művészt az ősi
népművészeti motívumok eredete és értelmezése izgatja régóta, erről így vall:
„Szkíta, hun,
honfoglalás kori, avar, román kori, erdélyi székely motívumokkal foglalkozom.
Az egyes motívumok bennem új értelmet nyernek, sokszor irodalmi kapcsolatot
fűzök hozzájuk. … Különösen szeretem a griff, sárkány, kígyó, szarvas, táltos
motívumokat. Lehetetlen a nép díszítőművészetéről bármit is mondani, ha nem
foglalkozunk a jelek vagy másképp a motívumok jelentésének megfejtésével,
magyarázatával.”
Legújabb munkáin a
természet erői, a pusztulás, elmúlás és újjászületés, a körülöttünk lévő pannon
táj, a Kárpát-medence mint az ellentétes erők ütközőpontja foglalkoztatja. A
kiállításon látható plasztikus falképek a természet és környezet elemeit
ragadják meg: Kőfal, vízfelület, fűtenger örvénylése – dervistánccá válva. Ezek
a sejtelmes, puha, meleg formák számtalan asszociációra adnak lehetőséget. Tóth
Lívia a természet közelségében érzi jól magát (rokon lélek Geszler Máriával,
lásd a fenti Rousseau-i gondolatot), valami asszonyi ösztönösséggel kutatja a
kollektív tudatalatti emlékezet nyomait. Újabb műveiben nagy hangsúlyt kap a kert,
a füves rét dinamizmusa, a víz megjelenésének számtalan formája. A természetből
kiemelt emlékképek meditációra, összpontosításra, elmélyedésre késztetnek.
A nemezbe dolgozott
plasztikus formák sokféle természeti jelenséggel rokoníthatók, pl. a kék falikép,
amely a „Beköltözhető lakás egy másik bolygón” címet kapta, a kaptár
lépsejtjeire emlékeztet, a barna kövekből felépített kép az évezredes
borostyánkőútra, a zöld számtalan árnyalatát megjelenítő textilkép pedig a
csillogó víztükör vibrálását asszociálja. Különleges élvezet a gyapjú
fűszálakat végigsimítani, vagy éppen ilyen takaróra ráfeküdni. (Dervistánc)
A kedves látogatóknak
is azt ajánlom, hogy álljanak meg a képek előtt, engedjék, hogy a művek
hassanak rájuk, beférkőzzenek gondolataikba, és saját szubjetív emlékeikkel
ötvözve új inspirációkat nyerjenek.
Kedves Mária és Lívia,
sok energiát, jó egészséget kívánok művészi alkotómunkátok folytatásához, hogy
a közönséget még sokáig ilyen megragadó munkákkal örvendeztessétek meg!
Zsámbéky Monika
Tóth
Lívia nemez-kiállítása
(
Sárvár, 2014. február 2.)
Kedves barátaim,
a rendezők
szemérmesen elcsaltak itt egy alcímet Tóth Lívia mai kiállítási meghívójáról! Gőz és Gyúrás, wellnesz másképp – ez ugyanis
a jeles textilművész mostani kiállításának a teljes címe.
És e címbeli krédó
sokféleségével rögtön benne is lennénk Tóth Lívia művészetének autentikus
világában, mert ars poetica ez.
Amelyben egy immár 26 éve nemezelő, érett művekkel előrukkoló textilművész vall
anyagról, formáról, s magáról a mondanivalóról. Motívumokról, kedves színeiről
és technikákról. És hogy az itt kiállított alkotások, tértextíliák valódi
erőfeszítést igényelnek; energiát, az anyaggal vívott nehéz csatákat jelentik
és különösképpen a súlyos kétkezi munkát (gőz és gyúrás – hisz nemez és nemezelés, az alapokat, a művészi matériát,
a nemezt is teremteni kell). Aztán az alkotás folyamatát és a szerencsés
befejezés örömét is – az újjáteremtés fölszabadultságának jutalmát (wellnesz). És persze, a művész
eredetileg Vas megyei lévén, alkalomhoz illő módon a „welnesz városába”,
Sárvárra mutató irányt is. Mindezt így együttesen – de azokat az érzékeny
örömökkel együtt is, amelyeket
ideképzelhetünk egy kiállítás jelentéseivel karöltve.
A
Tóth Lívia- választotta cím tehát szerzőjét „leplezi le”, aki persze mondja a
magáét, a véleményét – s aki azt írja legvégén, hogy ami eddig elhangzott: nem
egészen úgy van, hanem bizony kicsit másképp.
Először is Tóth Lívia
korának művészeként ismeri és fölidézheti a „wellneszt”, a „wellnesz-érzést” –
de természetesen nem valami gyógyfürdőzésről van szó, csak ironikus utalásról.
Amikor ezeket a gyönyörű, egészen egyedi, munkaigényes műalkotásokat
szemléljük, tudnunk kell, hogy Tóth Lívia minden jelzésért, minden
négyzetcentiméterért, a színvariációk kiküzdéséért, a művészi üzenetekért
nagyon is megdolgozik; ezt a művészetet, ezt a választott nyelvet nem lehet
könnyed eleganciával vagy laza mozdulattal elkészíteni, netán hanyag
ecsetvonásokkal előállítani. S különösen
nem az ilyen energikus, olykor monumentális méretű darabokat, melyeket a maga
módszereivel, technikájával, gőzben és melegben, aprólékos, sziszifuszi
munkával és nagy szenvedéllyel készít – ez itt a számára megidézett „wellnesz”.
Nyilván nem az eredeti jelentése szerinti személyre szabott egészségmegőrző
programról és bizonyos gyógymódok összességéről lett légyen szó – sokkal inkább
test és a szellem feltöltődéséről, egy egész ember, egy művész természetes és
elsöprő életmegnyilvánulásáról.
Közben a kézművesség
dicséretét kell mindenfelé látnunk és konstatálnunk – ahogyan Tóth Lívia a holt anyagba életet lehel. Ő maga bizonyára
sokat tudna mesélni erről (hisz tanított is fiatalokat és maga is fontosnak
tartja szakmai életrajzában megemlíteni, hogy midőn gyermekkorában egy
textilművészt élőben látott dolgozni, leesett az álla és tudta, hogy a teremtés
e különös csodája őt majd efelé az út felé fogja irányítani. És sokat
mesélhetne az anyagról, színéről, formájáról, tulajdonságáról, viselkedéséről,
hasznáról és nehézségeiről, aztán a választott motívumokról, a sík- és
térformákról, a mitológiák és mesék szörnyalakjairól, az álomszerű
állatvilágról, oroszlánokról, turulokról, griffekről, szarvasokról, sárkányról,
pávákról, galambról, az életfáról, s kígyófonásról és sok más csudás kincsről.
A régi magyar és nem magyar nyelvi és régészeti emlékek felkutatásáról, kedves
civilizációs emlékekről, a szkíta-hun-ősmagyar- románkori-népművészeti
formákról, kőfaragásokról, a folklór varázsos hagyományvilágáról, amelyeket
továbbálmodva és továbbgondolva visz fel nemez faliképekre, falitextíliákra és
térformákra. Nem másolva, nem utánozva – belső átéléssel újrateremtve és
fölrakva ezeket az ősképszerű visszautalásokat (táltos-palást) egy egészen modern
világképbe. Így alkotnak térplasztikái „éltető fényt” is – ahogyan a fény
tisztaságának beteljesülő várakozását itt is látni. És a motívumok, színek,
formák és üzenetek együttesen jól érzik magukat, aminthogy a mai nézőhöz is
közvetlen intimitással érkezik el Tóth Lívia textíliáinak szépsége és
szívbélisége.
Újabb munkáiban már nem
csupán egy-egy régi, archaikus motívumot képzel át másféle szerkesztésbe, hanem
művészetével birtokba veszi mindazt, ami körülöttünk van. Valóságos, élhető
tájat rak fel – fölismerhető világokat. (Híres és gyönyörű munkája a
Kárpát-medencét különlegesen ábrázoló textilkölteménye – amely egyszerre
valóságos és egyszerre a lélekben lakozó, egyszerre tágas és egyszerre álombeli
vágyak élőhelye.) Szóval kertet, fölfedezvén, mint mondja, nagy élményként a
tiszadobi kastélyt és annak gyönyörű kertjét.
Versailles, Kastélykert, Borostyánkő út, Kőfal-paradoxon a kőfalak
időtlenségével, Mártély, tiszai emlékkép a víz összezáródó világával. Tájkép
madárral, Pannónia stb. Legfrissebb darabjában, a pár napja elkészült Fűszőnyegben, térplasztika gyanánt
megnemezezett fűszálakat szőtt bele nagyméretű anyagába. Ezzel a puha
otthonossággal Tóth Lívia megteremtette a Kert
eszményi terepét is – az otthonosság, de legfőképpen a Paradicsom igézetével. S
ezzel kert-értelmezéssel az archaikus időkből, ókorból, honfoglalás-korból,
humanizmusból a legnemesebb boldogság szálláscsinálóját teremti meg. Ahol a
teljesség időtlen szemlélése töltheti el az embert.
És itt látható, ezen a
kiállításon egy nagyméretű Tóth Lívia szőnyeg is. A szkíta éltető vizek
isten-ábrázolása ihlette és tele van dekoratív, honfoglalás-kori palmettás
motívummal. Gyönyörű, impozáns munka egy röpülő főalakkal és csodás szárnyakkal
röpdöső álombeli, angyalokra emlékeztető lényekkel – amint a fölső világ, az ég
tágassága felé tartanak. El- és kiszabadulásra; mindnyájunknak vágyott éteri
tisztaságú és égi magasságú világa felé. Ezt a harmonikus, meleg-sárga,
oltárszerű munkát a művésznő ezzel a kiállítással az újjáépülő Sárvár-várkerti
óvodának ajánlja fel.
Hisszük, hogy Tóth
Lívia szeretetteljes és oldott szépségű munkája a többi itt látott művel
együtt, akár a miénkhez, a gyermekek szívéhez is elérkezik. .
Ambrus Lajos
