Innovációs Központ, Konferencia terem

Ez volt a nagy "szerelem"Tiszadob

Publikációk- Kiállítás megnyitók- hungarian



Tóth Lívia falitextiljei Répcelakon


K
iállítás-megnyitókon olykor igen hosszú és rögös út vezet el a pogácsához meg a borocskához, esetleg a pezsgőhöz, vagy – az ilyesmi mindig csak a végén derül ki – ritka alattomos (csőbe)húzásként a semmihez… Kivált azokon a kiállításokon rögös a pogácsához vivő út, amikor valami nagypipájú, kevés dohányú esztétikai megmondóember próbálja „rábeszélni a hóembert a forró teára”, vagyis sűrű, áthatolhatatlan, lila szóködöt bocsát ki, hogy elkábítsa a jelenlévőket. Többnyire persze hasztalan, mert a kiállítás-megnyitók törzsvendégei régen lejöttek már a falvédőről. Ismerik a dürgést, tudják jól, hogy van olyan művészet, amelyikhez aki fogódzót akar találni, kénytelen legalább három doktorátust szerezni, plusz még akkora sznobnak is kell lennie, mint ide Jászárokszállás, hogy néminemű „aha!”-élményt keltsenek benne a műkereskedelem bizonyos termékei. Viszont azt is tudják: olyan művészet is van, amelyikhez nem kell különösebb fogódzó, mert rögtön megfogja az embert, egyből beletalál a szíve közepébe.
Tóth Lívia falitextiljei ilyenek: nem szorulnak kommentárra, rögtön az ember szíve közepébe találnak. Május 8-án nyílt meg legfrissebb alkotásaiból egy pompás kis kamara-kiállítás a répcelaki művelődési házban, a Nyitott Tér Közhasznú Kulturális Egyesület szervezésében.
A látogató egy erdőillatot, jóságot és bölcsességet árasztó térbe: egy kékből zöldbe, zöldből kékbe nyargaló csodakertbe toppan. Akik ott voltak a megnyitón, abban a különleges ráadásban is részesültek, hogy hallhatták, amint a Veresegyházán élő, háromgyerekes művésznő az életéről beszél. Miközben a kiállítást megnyitó Molnár Miklós kérdéseire válaszolva megosztotta a jelenlévőkkel, mi mindennel foglalkozik, sokszorosan kiderült, hogy Tóth Lívia ihletett alkotó, a gazdag emberségű, meleget és otthoniasságot sugárzó művészasszonyok fajtájából. Ez – akárcsak a kisgyerekeknél és a természetben élő embereknél – nála is azt jelenti, hogy alkotás közben átadja magát tudattalan élmények sokaságának, millió gyökerű és értelmű ősi motívumoknak; hagyja, hogy edénye legyen a létet igazító törvényeknek.
Mindenki sajnálta, amikor véget ért ez az átlagos kiállítás-megnyitóknál sokkal többet: valódi találkozást nyújtó alkalom. (Pogácsa nem volt, volt viszont pezsgő, meg „kései szüretelésű”, igen finom zánkai olaszrizling.)
Molnár Miklós



-Antall István: Révkomáromi kiállításhoz írt beszéde: A vilag emlekezete.html
Antall István: Duna TV-beli kiállításmegnyitó szövege:

Az anyag két vállra fektetése Tóth Lívia textilművész kigyúrt világa 
2010. augusztus 4. szerda 12.00 Budapest Duna Televízió

Szőrehullató állataként az élővilágnak, kénytelenek voltunk kitalálni a magunkra ölthető, meleget, otthonosságot adó, mindent be és eltakaró anyagot. Az anyagot, amelyben a természettől kölcsönzött nyersesség hozzánk szelídül, amelyben a magunkra igazított élet lakozik, miközben maga is új létformát talál. Tóth Lívia ezt az eredendő csodát tudja megidézni, mégpedig azzal az ősi elszánással, amivel az életéért küzd az, aki a külső és a belső jégkorszakok ellen keres orvossságot. Ujjlenyomatait, keze melegét, izmainak rost anyagát, mozdulatait, testének meleg nedveit, hangulatának rezdüléseit, a munka ritmusának bódulatát, hirtelen ötleteit és mélyen beágyazott gondolatait gyúrja a szálakból tömörített anyagba. Az első tudatos cselekvés mitikus megidézése ez, amely az emberi lét kiindulási pontjától napjainkig folyamatos. S ha az iparosított tömegtermelés összegubancolta volna az öröklét szépségének és a használhatóságnak a szinte genetikailag kódolt szabályait, Tóth Lívia ösztönei és szerzett tudása, mesterségbeli elhivatottsága, kötelességtudata és elszánása, fojtott vagy esetenként szabadjára engedett indulatai a teljességet képesek újjáteremteni. Fölényes anyagismerete lehetővé teszi, hogy a textil e sajátos műfaját, a nemezt, köznapi nevén a posztót plasztikai értelemben is hihetetlen gazdagsággal kezelje. Már a tömörÍtés a megmunkálás korai szakasza is hozzájárul a felületgazdagsághoz, ám mindezt még a varrások szinte grafikai finomságú tagolásával, az illesztések, rátétek játékával még több jelentésűvé tudja tenni. Képi költészetének szerves része a szín, amely soha nem külső jegyként, odabiggyesztett dekoratív elemként, hanem az anyag lényegeként jelenik meg. A finom, visszafogott tónusok, a tiszta színek és ezek egymáshoz való viszonya, a márványozott felületek, a pigment szemcsék szálak közötti mozgása olyan harmonikus, hogy kétségünk sem lehet afelől, hogy csak ebben a formában, csak ebben a műfajban születhetett meg ez a perfekt módon beszélt vizuális nyelv, ez a képi világ. Tehát Tóth Lívia nem elképzelt, vagy megvalósult táblaképeket emel át egy másik hordozóra, egy másik műfajba, hanem az eredendő technikában találja meg a mással nem helyettesíthető formát, a megfogalmazás eszközét. Ez az alapmagatartás teszi zsebkendőnyi munkáit is monumentálissá és a templomok falait is betakaró textiljeit is átláthatóvá. Képi költészetének különös tulajdonsága, hogy a történelmi, irodalmi utalások nem pusztán egy elbeszélő, vagy illusztratív művészi magatartás dokumentumai. Akár ornamentális, akár díszítő jellegű, akár ábrázoló darabok kerülnek ki keze közül, azok az önazonosság történeteit hordozzák, az absztrakció megalapozott, következetes és átgondolt folyamatát mutatják. Ez az érvényesség is tökéletesen fölfejthető, ha ráébredünk, hogy Tóth Líviát egy percig sem kínozza a magas művészet és a népművészet látszat dilemmája. Nála az ősiség nem keresett stiláris jellegzetesség, nem mesterkélt archaizálás, nem visszautazás az időben, hanem a választott anyag által kínált és megtalált lehetőség. A már emlegetett századokon átnyúló alkotói folyamatosságot teremti újjá úgy, hogy történeti tudata mondandójában és a fölhasznált technikában egyként tetten érhető. Ugyanakkor nagy önfegyelemmel tartózkodik az üres historizálástól. Érzelmi telítettségének drámai erejét, annak fedezetét nem a kétséges hiedelmek, hanem a gondolatilag és esztétikailag kiérlelt mítoszok adják.

Tóth Lívia alkata szerint mindig a nehezebb utat választja, neki mindig mindenért meg kell dolgoznia. Nem lehet ez másként textiljeivel, nyugodtan ideírom képzőművészeti alkotásival sem. Áztatja, tapossa, forgatja, gyúrja, formálja a gyapjúszálakból összeállt hihetetlenül nehéz masszát, két vállra fekteti az anyagot, akár egyedül is, de szükség esetén családtagjait, barátait is segítségül hívja, kollektív élménnyé téve már végleges megfogalmazás előtt a születő munkát. A teremtés részesévé avat akkor is, amikor megszínezi az anyagot, amikor elegyengeti, laposra simítja, rátétekkel dúsítja, szárítja, szegi, vagy szegélyét szabadon, a maga természetes amorf formájában hagyja. A többit ránk bízza. Ekképpen teljesedik be a történet, itt a teremben, a televízió képernyőjén akár, ahol elénk kerül, ami mögöttünk maradt, a végtelen idő részleteiben elmerülhetünk, a szálakból összeálló egészet csodálhatjuk, s csak magunkban kell újból és újból kibogoznunk létezésünk kétségeinek apró részleteit. E művek ezenközben is magukhoz ölelnek, betakarmak, melegítenek.




Kettős természet

- Tóth Lívia és Mezősi Eszter kiállítása -

Hogy kerül a textilművész és az üvegművész egy kiállítótérbe, közös kiállításra? Csakis a kiváló minőség okán, bár mindketten más-más anyaggal, más-más technikával/tematikával dolgoznak és a reprezentáció során élesen megkülönböztethetőek a jelen tárlat műtárgyai, hiszen míg a textiles az organikus létre, a natura újraértelmezésére, annak művészi interpretálására koncentrál, addig az „üveges” a kisvárosi lét építészetének hangulatát idézi meg és geometrikus motívumokat rendel egymás mellé.
Tóth Lívia 1990-ben kapott mesterdiplomát az Iparművészeti Főiskolán, a „Szakrális tér” vizsgamunkájáért Nívó Díjat nyert, több mint két tucatnyi egyéni kiállítást jegyez, számtalan csoportos tárlaton vett részt. Ugyanakkor textilművészként nem csak gyakorolja, hanem tanítja is mesterségét. A Kettős természet kiállításra tíz munkát hozott, melyek közös nevezője egy különleges alapanyag, a nemez. Mindenki látott, tapintott – talán viselt is – nemezt, ami nem más, mint ősi eredetű textil, amit birkagyapjúból, víz hozzáadásával, gyúrással készítenek. Megkülönböztetünk kézi munkával készült és gyárilag előállított műszaki nemezt/filcet. Bertold Laufer, amerikai néprajzkutató írta:
„Bizonyított tény, hogy a nemezkészítés… ősibb mesterség és művészet, mint a fonás vagy a szövés.” Egyértelmű, hogy Tóth Lívia anyagválasztása egyrészt kísérleti jellegű, másrészt hagyománytiszteletről tanúskodik. Pár munkát emelnék ki. Fényvárás falikárpitja közel szimmetrikus alakzatot vesz fel, melynek felszínén hat csík/szalag fodrozódik. A felület pöttyözött, foltos, narancsok, sárgák, zöldek elsötétedő és kivilágosodó árnyalatai váltogatják egymást. A mű szinte élőlényként lélegzik, pulzál, fényt vár és fényt ad. A Dervistánc négyzetes formájában a színek elsötétednek, olyan mintha egy spirál – az öröklét szimbóluma – járná vad táncát, alga-szerű nyúlványok hajlongnak, zöld-sárga tónusok hullámzanak. A pontosan fogalmazott mű a centrumba zár.
Az És ne vigyél minket a  kísértésbe munkán foltos, ingoványos, lápos, mocsaras tájon járunk, itt is puha fonalak, kígyózó, ismeretlen lények vibrálnak a felszínen, miközben a finom pasztell-zöldek és –sárgák amorf szigeteket formáznak az áramlatban. Izgalmas, vitális, dinamikus munka. Látunk itt préselt sziromra emlékeztető alakzatot is, Örvénylő víztömeget, ami leránt, lehúz, beszippant, de még sincs benne semmi félelmetes, inkább olyan mintha az éltető közeg befogadna, engesztelően simogatna. Az Északi-tenger hullámtarajai lágyan ismétlődnek, a lilában és kékben tartott repetíció, a hajlongó bordázat megnyugtató, benne van az „oldás és kötés” gesztusa is. Tóth képi világa tehát egyértelműen a természet szeretetéről, annak absztrahált, művészi átiratáról szól, hiszen minden valamilyen naturális/organikus formációra emlékeztet, de utalásai nem direktek, nem konkretizálhatók. Ugyanakkor az absztrakción túl pár munkájában megjelenik a reprezentáció ábrázoló/figurális változata is: van itt emberalak, fej vagy akár szárnyaló sasmadár, főnix a Reinkarnáció jegyében.
A fiú álla szintén spirálként tekereg, hajkoronája kócos, borzolt, míg arca különböző színmezőkből, szigetekből, amorf foltokból van összeolvasztva, tekintetében dac, határozottság és tudatosság. Nem tudom, hogy ki ez a fiú, de bizonyos vagyok abban, hogy alkotója szeretettel gondol rá, mély lelki kapcsolat fűzi alanyához. A művész – ahogy azt ars poeticájában megfogalmazta – korábban szkíta, hun, avar, honfoglalás-kori, románkori, a népi tárgykultúra darabjain és a népművészetben fellelhető motívumokat is beépített munkáiba. A
Kárpát-medence nemeze olyan, mint valami ősi címer. Kerettörténetként, alul és felül megjelenik a csodaszarvas agancsa és egy burjánzó, bimbódzó népi motívum, míg a mű magjában felülnézetből láthatjuk a Kárpátok ölelte tájat. A kék érhálózat természetesen a folyókat jelzi, de itt nincsenek jelölve a geográfiai határok, ezen a térképen szabadon áramlanak a mezők, szántók és vizek.
Mezősi Eszter egy másik történet. A művész 1980-ban diplomázott az Iparművészeti Főiskola üveg szakán, olyan neves mesterei voltak, mint Bohus Zoltán és Horváth Márton, számtalan egyéni és csoportos kiállításon szerepelt, volt, hogy üveggyári tervezőként dolgozott, a fény- és színeffektusokat egyaránt alkalmazó Mezősi 1990-től üvegfestészettel és restaurálással foglalkozik. Munkái az iparművészet és képzőművészet határait feszegetik, üvegből egyaránt készít műtárgyakat és funkcionális darabokat. A jelen tárlatra hozott két sorozat kilenc darabja ugyanezt a bipoláris megközelítést képviseli. A Város I-IV. sorozat darabjai fotó alapú grafikával applikált kisplasztikák. A művek félkörívben hajlanak meg, így a térhatást növelik. A harmadik dimenzióba léptetett eredeti sík egy kisvárosi – valószínűsíthető, hogy szentendrei – részletet jelenít meg. A kopott, ódon utcák, az azokban található részletek, az utcakövek, a lépcsők, a kapualjak, a beugrók, a lámpák varázslatos hangulatot sugároznak. Az organikus (pl. fák lombkoronája) és az ember alkotta tárgyi világ (pl. architekturális fragmentumok) összhangzattanát csak növeli, hogy az eredeti színeket más koloritással helyettesíti a művész, bár egy helyen fekete-fehérben jelenik meg ugyanaz a színtér. Ezek a darabok – túl a sorozat ismétlődésén – önmagukban is érvényesek, megállják a helyüket, szóló üvegfestészeti –  képzőművészeti alkotásoknak minősíthetők. A másik véglet a funkcionális tárgyak, a fusing technikával készült Tálak. A fusing technika a magas hőmérsékleten, kb. 800-1.000 Celsius fokon történő üvegmegmunkálást, rogyasztást, olvasztást jelenti.
Az Opalin tál I-II. osztott felszínein szigorú geometrikus részletek, háromszögek jelennek meg és ismétlődve adnak ritmikát. A fekete Onix tál I-II. felszínén is egyféle hullámmozgás fut végig. (Megjegyzem, hogy az onix tompa fényű féldrágakő, melyben fekete és fehér rétegek váltakoznak. Gyógyhatása közismert.) A Turmalin tál kapcsán tudnunk kell, hogy a turmalin több színben létező kőzet/ásvány, ami alumíniumot, vasat, kovasavat, bórsavat tartalmaz. Itt is jelen van a ritmikus raszterhálózat, négyzetek és téglalapok váltakoznak, a fekete, kék, lila mezők vertikálisan és horizontálisan is osztottak. A tálak a fusing technika során a síkból a térbe hajlanak. Műveiben egyszerre van jelen a telítettség és a transzparencia, színek és fények játéka. Mezősi Eszter kétféleképpen képes üvegben fogalmazni, van, ahol érzelmekkel telítve komponálja kisvárosi részleteit, míg másutt precízen, kiszámítottan szerkeszt,
használ fel geometrikus elemeket. Bátran megteheti, hiszen ismeri az üvegszobrászat/üvegfestészet minden csínját-bínját.

Kozák Csaba

Elhangzott az Enigma Arts Galéria kiállításának megnyitásán Veresegyházán
2012. július 6-án. A tárlat augusztus 4-ig látogatható.





 A nemez művésze



Tóth Lívia textilművész utolsó egyéni kiállítását alig több mint fél évvel ezelőtt

nyithattam meg a veresegyházi Enigma Arts Galériában. Az ott bemutatott művek csak részben fedik az itt kiállított – 2006-tól a mai napig datált – fali munkákat, hiszen a mostani tárlatra három dimenziós tárgyakkal is jelentkezett.

Az új munkák, az új helyszín és az új közönség is indokolja, hogy elmondjak pár dolgot a korábbi művekre vonatkozó adatok, tények közül.
A művész életrajzából csak annyit, hogy 1990-ben szerzett mesterdiplomát az Iparművészeti Főiskolán, a „Szakrális tér” vizsgamunkájáért Nívó Díjban részesült, több mint két tucatnyi egyéni tárlatot és számtalan csoportos kiállítást jegyez. A jelen alkalomra 14 fali művét és 7 három dimenziós munkáját hozta el. A két dimenziós műtárgyak közös jellemzője – a kiváló minőségen túl –, hogy alapanyaguk egy különleges matéria; a nemez. Mindenki láthatott, tapinthatott vagy éppen hordhatott már nemezt, ami nem más, mint ősi eredetű textília, amit birkagyapjúból, víz hozzáadásával, gyúrással állítanak elő. Meg tudunk különböztetni kézi munkával készült és gyárilag/iparilag előállított műszaki nemezt/filcet. Hadd idézzek egy szakembert. Bertold Laufer, amerikai néprajzkutató írta: „Bizonyított tény, hogy a nemezkészítés…ősibb mesterség és művészet, mint a fonás vagy szövés.” Tehát ezzel az anyaggal a művész visszanyúlt a gyökerekhez, az eredethez, az autentikus forrásokhoz. Tóth Lívia anyagválasztása részben kísérleti jellegű, másrészt egy szeretetteljes hagyománytiszteletről tanúskodik. A matériát erősen színezi, kolorítja a szivárvány összes színét magába foglalja, de ezek közül is határozottan kivillannak a lila, zöld, kék, rózsaszín, narancssárga, piros, vörös és ezek átmenetei/árnyalatai. A dübörgő kolorítás csak ritkán válik visszafogottá, halkul le, a legjellemzőbb az, hogy az adott képtéren belül mit mivel párosít. Ezek a két dimenziós fali munkák az anyaghasználat, az applikációk, a borzolás, rétegezés okán dinamikusan lélegeznek, kinyílnak a térbe, szinte kikéredzkednek a síkból. Művei között egyaránt találhatunk a reprezentáció jegyében ábrázoló, figurális munkákat és absztrakt műtárgyakat, van pedig, hogy a két módszert ötvözi, egymásba oldja.
A kisebbik terem fogadó-munkája a Fiú, kinek dús haja kócos, álla (az örökkévalóság, újjászületés szimbólumaként) spirálként tekereg, míg arca színmezőkből, szigetekből, közel amorf foltokból van kirakva. Összehúzott szemeiben, tekintetében dacosság és tudatosság egyszerre van jelen. Nem tudom, hogy ki ez a fiú, de bizton mondhatom, hogy alkotója mindig szeretettel gondol rá. Kőfala paradox módon nem kövekből, téglákból építkezik, hanem
pikkelyekre, kagylóhéjakra emlékeztető törékeny fragmentumokból. Az in memoriam Mártély műve aktualizált, hiszen korábban az Északi tenger címet viselte, de ez semmit nem von le a mű esztétikai értékéből, üzenetéből. A hullámtarajok lágy ívekben pulzálnak, a lilában és kékben tartott repetíció, a hajlongó lemezek a mozgás illúzióját keltik. Reinkarnációjában a halál és az élet, az elmúlás és újjászületés ritmikáját állítja párba. Úgy ellenpontoz, hogy a fekvő, halott női figura felett megjelenik inkarnált változata, egy élettel teli madár formájában. A mozdulatlanság és dinamika adja a mű feszültségét.
Dervistáncán puha nyúlványok, hajlongó, örökkön mozgásban lévő, algaszálakra emlékeztető organikus motívumok táncolnak, kanyarognak, a középpont felé haladva tölcséresednek. Vitális, életigenlő mű. Vertikális örvénye szintén középre zár, majdhogynem beszippant, magába ölel a közel szimmetrikus körök szívóhatása. Fényvárás címen jegyzett falikárpitján hat csík, szalag kanyarog, fodrozódik. A pöttyözött, foltos felület mozgó hatását csak erősíti, hogy a narancsok, sárgák, zöldek elsötétedő és kivilágosodó árnyalataival dolgozik a művész. Szív-meditációja belsejében rajzolódik ki a szív-forma. Az ismétlődő szalagrendszer egy közel tojás formába zárt, de vöröslően úgy pulzál, mint egy vérrel teli emberi szerv. Ebben a teremben még található – korábban még ki nem állított, erre az alkalomra készült – 7 db munka, melyek egyrészről önmagukban érvényes iparművészeti alkotásként aposztrofálhatók, másrészt funkcionális tárgyaknak is tekinthetők, hiszen van itt gyümölcs- vagy tojáskosár, szakajtó, vállra akasztható hátizsák vagy puttony, mindegyik a nemez-munkák színvilágát megidézve, csak éppen más anyagból.
Ezek a tárgyak raffiából készültek, fonalhulladékkal béleltek vagy éppen tollal vannak ékesítve. Nekem mégis az a csónakforma a legszebb, ami nem színezett, nincs díszítve, és az egyik végén csőrként kinyílik, mint egy egyiptomi papíruszhajó. A nagyobbik terem Főnixe számomra a tárlat legimpozánsabb munkája. A nagymérető művön egy főnix repül egy ismeretlen, misztikus tájban, szárnyai mint lángcsóvák világítanak, miközben a bal oldalon keretként megjelenik egy indázó motívum. Erre az organikusan terjeszkedő indára más-más kukturkörökből származó meselények kúsznak fel, pihennek meg azon. A szárnyas oroszlán, sárkány, a griff, a saját farkába harapó kígyó, lópofájú, gyíktestű lények ugyanúgy jelen vannak, mint a fácán, holló, varjú. Nem véletlen, hogy a révkomáromi templomtérben – ha nem is örökre -, de ideiglenesen megtalálta méltó helyét. Az És ne vígy minket a kísértésbe munkája a Dervistánc előképének tekinthető. A Kárpát-medence nemeze olyan, mint valami ősi címer. Itt kell megjegyeznünk, hogy a művész – ahogy azt ars poetikájában megfogalmazta – korábban szkíta, hun, avar, honfoglalás-kori, románkori, a népi tárgykultúra és a népművészet tárgyaiban fellelhető motívumokat is beépített munkáiba. Ezen művén kerettörténetként alul és felül megjelenik a csodaszarvas agancsa és egy bimbódzó népi motívum, míg a mű magjában felülnézetből láthatjuk a Kárpátok ölelte tájat. A kék érhálózat természetesen a folyókat jelzi, de itt nincsenek jelölve a térképészeti határok, itt még szabadon áramlanak a mezők, szántók, vizek, domborulnak a hegyek. Energia-áramlásán az ég felé kapaszkodnak egy életfa ágai. A függőlegesen közel szimmetrikus alkotáson új elem, hogy applikál, négy matt, rozsdás és fényesedő elemet épít a mű talajába, ahonnan a fa táplálékot, energiát szippanthat fel, hogy kibontsa ágait. A Táj madár nélkül munka egy olyan vidékre visz minket, amit már elpusztított az ember, a fáradt, kiégett színek az elmúlás üzenetét közvetítik egy olyan helyről, ahol már és még madár sem jár. Oda a béke, oda a természet, és ha a naturát elpusztítjuk, akkor önmagunkat is likvidáljuk a földről. Utolsó, a tárlatot záró Pannon táj című munkája viszont pozítiv üzenetet sugároz. A zöldben, kékben, barnában tartott művön a folyók és erdők, a tavak és mezők, a dombok és hegyek még békét, nyugalmat árasztanak. Egy kiváló művész örökkévalóságként rögzíti ezt a kivételes pillanatot. Így legyen.

Köszönöm a türelmüket, a kiállítást megnyitom.
Kozák Csaba

Elhangzott 2013. február 28-án Tóth Lívia textilművész kiállításának megnyitóján Budapesten, a József Attila Művelődési Központ Mácsai István
Galériájában.



RÓZSÁK TÖVIS  NÉLKÜL
Geszler Mária Garzuly és Tóth Lívia kiállítása
Vitalitas Galéria 2013. november 15.
Kedves Művésznők, tisztelt Vendégek!
Igazi női kiállítást láthatunk ma, amelyen két jeles Vas megyei alkotó munkái találkoznak egymással és az érdeklődőkkel. A két művésznő munkáit és pályafutását végignézve, végiggondolva több hasonló jelenséget tapasztalhatunk bennük. Mindketten az iparművészet egyik ágától – Mária a kerámiaművességtől, Lívia a textilművészettől – indulva jutottak el az összművészetig, ahol nem a műfajok játsszák a főszerepet, hanem a megformált gondolat, a képzelet formába öntése. Mária a kerámiatárgyaktól eljutott a porcelán falkép, szobor és objekt megvalósításáig, amely leginkább alkalmas lírai, mély és személyes élményeinek képpé formálásához. Lívia a textil felhasználhatóságát nem utasítja el, de használati textilművei mellett fontos szerephez jut a falikép, szobor, installáció is.
Pályafutásuk földrajzi hely tekintetében ellentétesen alakult, de több ponton keresztezték egymást: Geszler Mária Budapesten született, majd az Iparművészeti Főiskola elvégzése után került Szombathelyre, ahol a mai napig él. Tóth Lívia Szombathelyen született, a Főiskola elvégzése után nem tért vissza ide, Veresegyházán él. Viszont nem szakadt el Szombathelytől és Vas megyétől, hiszen családja itt lakik, a vasi tárlatoknak, Vas megyei kiállítóhelyeknek régóta rendszeres szereplője, évekig tanított az Savaria Egyetem Rajz Intézetében.
Művészetükben, az őket inspiráló kultúrák és eszmék rendszerében is találunk közös pontot: ez a keleti művészet, kultúra, gondolkodásmód és szimbólumvilág. Mária már nagyon korán megismerkedett a Kelet világával: a hatvanas, hetvenes évekbeli a közép-ázsiai utazások adtak ehhez muníciót (Buhara, Szamarkand, Grúzia), később a távol-keleti kultúrák megismerése – Japán , a „nagy szerelem”, ahol több szimpóziumot és műhelyt vezetett, kiállításokon díjat nyert, és Korea „a párás zöld erdő seladon tengere” (saját megfogalmazása).
Lívia a magyar nép eredetének, ősi motívumkincsének a tanulmányozása során jutott a keleti hun, kínai, koreai művészet elemeinek megismeréséhez, és kísérletet tesz az ősi eurázsiai mitológia képi rendszerének ötvözésére. Ezek a textileken, öltözeten, használati tárgyakon, fegyvereken megmaradt jelképek a honfoglalás kori magyar művészet formakincsébe is beletartoztak. Bár a mai technokrata világ szimbólumrendszerében kevéssé találkozunk vele, génjeinkben tovább él a kelet és nyugat határán, annak ütközőzónájában élő nép útkeresése, történelmi kataklizmára adott válaszokban, ellentétes nézetek összecsapásában. Ennek lenyomata nemcsak a képzőművészetben, de az irodalomban, zenében, tánckultúrában és gondolkodásmódban is nyomon kísérhető.
A két művész útjainak kifürkészhetetlen és sorsszerű kereszteződése Lívia pályájára is döntő hatással volt. A Szombathelyen tanuló gimnazista lány Masszi Ferenc szakkörében tanult rajzolni, az ő ajánlására Velembe tartott, hogy megnézze a művésztelepen dogozó textilművészeket. Autóstoppolásakor Geszler Mária és férje vette fel, és vitte ki Velembe. Az ő kalauzolásával járta végig a művésztelepet. Ott látta meg Hauser Beát, aki Az oroszlán megszagol egy virágot című gobelinjét szőtte. Ez annyira megtetszett neki, hogy ekkor határozta el, ezt akarja a továbbiakban csinálni. Ettől kezdve készült komolyan a művészi pályára és két év múlva felvették az Iparművészeti Főiskolára.
Miért ez a kiállítás címe?
A névadó Mária volt, a kiállított művei a rózsás porcelánképek, az ő gondolatai: „…a Rousseau-i, «vissza a természethez » filozófiámon kívül, két hatás ért még a közelmúltban, melyek a RÓZSÁK TÖVIS NÉLKÜL, porcelán festményeim alkotásához vezettek. 2011 januárjában egy hevesen esős és hideg napon Cy Twombly festőművész utolsó alkotói sorozatát láttam, a Virágokat. A festményeken csurgott a fájdalom, elevenek voltak a rózsák, nyíltak és hervadtak, mint sorsunk drámája: Élet és Halál.
Úgy éreztem, itt az idő, hogy életem összegezzem, minden tragédia, bánat ellenére az én életem RÓZSÁK TÖVIS NÉLKÜL -  ezt próbáltam a nedves porcelán hajlításával, festésével, az anyag merész kezelésével, olyan frissen és elevenen előadni, mint ahogy az ember lélegzetet vesz egy új nap kora hajnalán.”
Ennek hatására készült rózsa-képek láthatók itt. Ebben a sorozatban Geszler Mária összegzi több évtizedes pályafutásának esszenciáját. A porcelánképek kísérleteinek eredményei, zene- és irodalomszeretete, a művészetekkel való együttélése teljesen természetes módon tükröződik bennük. Mesteri és egyéni technikájával, női érzékenységgel és lírai átéléssel, nagyfokú alázattal készíti műveit, a fizikai és szellemi munka felülemeli a mindennapok nehézségein, tragédiáin, s eljutott a bölcsesség egy olyan fokára, amelyben a derű kerül túlsúlyba, és életét úgy tudja szemlélni, hogy a rózsák maradnak meg tövis nélkül. Visszaköszönnek a japán emlékek – a teázó gésa képében, önmaga portréja jelenik meg a fehér és vörös rózsákkal. A rózsát minden élethelyzetben viszontlátjuk: virágzó és hervadó formájában, éjszakai és őszi képben.
A jó barát, Probstner János, a kecskeméti kerámia stúdió vezetője „a kerámiaművészet nemzetközileg is respektált, mesébe illően legszínesebb egyéniségének” nevezi meg Máriát, akinek „személyes küzdelme a kapott sorssal, egek döntéseit, azok kihívásait felvállaló élete mások számára elképzelhetetlen és vállalhatatlan mélységű szinten állt és áll szemben megtörhetetlenül művészete halhatatlan vértezetében.”
Tekintsünk most Tóth Lívia munkára! Milyen gyökerekből táplálkozik művészete és milyen gondolatokat ébresztenek falképei?
A nemezzel, mint alapanyaggal az Iparművészeti Főiskola mesterképzőjén kezdett dolgozni. Rájött, hogy nagy méretű művekben tud tervezni és gondolkodni, így került sor 1990-ben a diplomamunkájának elkészítésére a Szakrális tér címmel. Tanára, Szilvitzky Margit irányította a monumentális munkák irányba, amely révén gondolatait, művészi ötleteit egy nagyobb sorozatban, performance-ban valósította meg. Ilyen sok darabból álló sorozat volt a Szombathelyi Képtárban 1994-ben bemutatott „Vonulás” című mű is (rája-szerű testek csoportja „halad” valamilyen irányba). A művek sokféle értelmezési lehetőségét mutatja, hogy az akkori újsághírben, ismertetésben a szerző a vonuló figurákban nemeztakaróba bújt, lapuló embereket vélt felfedezni. S a vonuló, új hazát, megélhetést kereső emberek útját kövek és csontok szegélyezik. A sorozat összhatása valamilyen nyugtalanító, bizonytalanságot rejtő, szokatlan érzést keltett a nézőben.
A művészt az ősi népművészeti motívumok eredete és értelmezése izgatja régóta, erről így vall:
„Szkíta, hun, honfoglalás kori, avar, román kori, erdélyi székely motívumokkal foglalkozom. Az egyes motívumok bennem új értelmet nyernek, sokszor irodalmi kapcsolatot fűzök hozzájuk. … Különösen szeretem a griff, sárkány, kígyó, szarvas, táltos motívumokat. Lehetetlen a nép díszítőművészetéről bármit is mondani, ha nem foglalkozunk a jelek vagy másképp a motívumok jelentésének megfejtésével, magyarázatával.”
Legújabb munkáin a természet erői, a pusztulás, elmúlás és újjászületés, a körülöttünk lévő pannon táj, a Kárpát-medence mint az ellentétes erők ütközőpontja foglalkoztatja. A kiállításon látható plasztikus falképek a természet és környezet elemeit ragadják meg: Kőfal, vízfelület, fűtenger örvénylése – dervistánccá válva. Ezek a sejtelmes, puha, meleg formák számtalan asszociációra adnak lehetőséget. Tóth Lívia a természet közelségében érzi jól magát (rokon lélek Geszler Máriával, lásd a fenti Rousseau-i gondolatot), valami asszonyi ösztönösséggel kutatja a kollektív tudatalatti emlékezet nyomait. Újabb műveiben nagy hangsúlyt kap a kert, a füves rét dinamizmusa, a víz megjelenésének számtalan formája. A természetből kiemelt emlékképek meditációra, összpontosításra, elmélyedésre késztetnek.
A nemezbe dolgozott plasztikus formák sokféle természeti jelenséggel rokoníthatók, pl. a kék falikép, amely a „Beköltözhető lakás egy másik bolygón” címet kapta, a kaptár lépsejtjeire emlékeztet, a barna kövekből felépített kép az évezredes borostyánkőútra, a zöld számtalan árnyalatát megjelenítő textilkép pedig a csillogó víztükör vibrálását asszociálja. Különleges élvezet a gyapjú fűszálakat végigsimítani, vagy éppen ilyen takaróra ráfeküdni. (Dervistánc)
A kedves látogatóknak is azt ajánlom, hogy álljanak meg a képek előtt, engedjék, hogy a művek hassanak rájuk, beférkőzzenek gondolataikba, és saját szubjetív emlékeikkel ötvözve új inspirációkat nyerjenek.
Kedves Mária és Lívia, sok energiát, jó egészséget kívánok művészi alkotómunkátok folytatásához, hogy a közönséget még sokáig ilyen megragadó munkákkal örvendeztessétek meg!

Zsámbéky Monika





Tóth Lívia nemez-kiállítása
( Sárvár, 2014. február 2.)



Kedves barátaim,
                              a rendezők szemérmesen elcsaltak itt egy alcímet Tóth Lívia mai kiállítási meghívójáról! Gőz és Gyúrás, wellnesz másképp – ez ugyanis a jeles textilművész mostani kiállításának a teljes címe.
És e címbeli krédó sokféleségével rögtön benne is lennénk Tóth Lívia művészetének autentikus világában, mert ars poetica ez. Amelyben egy immár 26 éve nemezelő, érett művekkel előrukkoló textilművész vall anyagról, formáról, s magáról a mondanivalóról. Motívumokról, kedves színeiről és technikákról. És hogy az itt kiállított alkotások, tértextíliák valódi erőfeszítést igényelnek; energiát, az anyaggal vívott nehéz csatákat jelentik és különösképpen a súlyos kétkezi munkát (gőz és gyúrás – hisz nemez és nemezelés, az alapokat, a művészi matériát, a nemezt is teremteni kell). Aztán az alkotás folyamatát és a szerencsés befejezés örömét is – az újjáteremtés fölszabadultságának jutalmát (wellnesz). És persze, a művész eredetileg Vas megyei lévén, alkalomhoz illő módon a „welnesz városába”, Sárvárra mutató irányt is. Mindezt így együttesen – de azokat az érzékeny örömökkel együtt  is, amelyeket ideképzelhetünk egy kiállítás jelentéseivel karöltve.
            A Tóth Lívia- választotta cím tehát szerzőjét „leplezi le”, aki persze mondja a magáét, a véleményét – s aki azt írja legvégén, hogy ami eddig elhangzott: nem egészen úgy van, hanem bizony kicsit másképp. 
Először is Tóth Lívia korának művészeként ismeri és fölidézheti a „wellneszt”, a „wellnesz-érzést” – de természetesen nem valami gyógyfürdőzésről van szó, csak ironikus utalásról. Amikor ezeket a gyönyörű, egészen egyedi, munkaigényes műalkotásokat szemléljük, tudnunk kell, hogy Tóth Lívia minden jelzésért, minden négyzetcentiméterért, a színvariációk kiküzdéséért, a művészi üzenetekért nagyon is megdolgozik; ezt a művészetet, ezt a választott nyelvet nem lehet könnyed eleganciával vagy laza mozdulattal elkészíteni, netán hanyag ecsetvonásokkal előállítani.  S különösen nem az ilyen energikus, olykor monumentális méretű darabokat, melyeket a maga módszereivel, technikájával, gőzben és melegben, aprólékos, sziszifuszi munkával és nagy szenvedéllyel készít – ez itt a számára megidézett „wellnesz”. Nyilván nem az eredeti jelentése szerinti személyre szabott egészségmegőrző programról és bizonyos gyógymódok összességéről lett légyen szó – sokkal inkább test és a szellem feltöltődéséről, egy egész ember, egy művész természetes és elsöprő életmegnyilvánulásáról.  
Közben a kézművesség dicséretét kell mindenfelé látnunk és konstatálnunk – ahogyan Tóth Lívia a holt anyagba életet lehel. Ő maga bizonyára sokat tudna mesélni erről (hisz tanított is fiatalokat és maga is fontosnak tartja szakmai életrajzában megemlíteni, hogy midőn gyermekkorában egy textilművészt élőben látott dolgozni, leesett az álla és tudta, hogy a teremtés e különös csodája őt majd efelé az út felé fogja irányítani. És sokat mesélhetne az anyagról, színéről, formájáról, tulajdonságáról, viselkedéséről, hasznáról és nehézségeiről, aztán a választott motívumokról, a sík- és térformákról, a mitológiák és mesék szörnyalakjairól, az álomszerű állatvilágról, oroszlánokról, turulokról, griffekről, szarvasokról, sárkányról, pávákról, galambról, az életfáról, s kígyófonásról és sok más csudás kincsről. A régi magyar és nem magyar nyelvi és régészeti emlékek felkutatásáról, kedves civilizációs emlékekről, a szkíta-hun-ősmagyar- románkori-népművészeti formákról, kőfaragásokról, a folklór varázsos hagyományvilágáról, amelyeket továbbálmodva és továbbgondolva visz fel nemez faliképekre, falitextíliákra és térformákra. Nem másolva, nem utánozva – belső átéléssel újrateremtve és fölrakva ezeket az ősképszerű visszautalásokat (táltos-palást) egy egészen modern világképbe. Így alkotnak térplasztikái „éltető fényt” is – ahogyan a fény tisztaságának beteljesülő várakozását itt is látni. És a motívumok, színek, formák és üzenetek együttesen jól érzik magukat, aminthogy a mai nézőhöz is közvetlen intimitással érkezik el Tóth Lívia textíliáinak szépsége és szívbélisége.    
Újabb munkáiban már nem csupán egy-egy régi, archaikus motívumot képzel át másféle szerkesztésbe, hanem művészetével birtokba veszi mindazt, ami körülöttünk van. Valóságos, élhető tájat rak fel – fölismerhető világokat. (Híres és gyönyörű munkája a Kárpát-medencét különlegesen ábrázoló textilkölteménye – amely egyszerre valóságos és egyszerre a lélekben lakozó, egyszerre tágas és egyszerre álombeli vágyak élőhelye.) Szóval kertet, fölfedezvén, mint mondja, nagy élményként a tiszadobi kastélyt és annak gyönyörű kertjét.  Versailles, Kastélykert, Borostyánkő út, Kőfal-paradoxon a kőfalak időtlenségével, Mártély, tiszai emlékkép a víz összezáródó világával. Tájkép madárral, Pannónia stb. Legfrissebb darabjában, a pár napja elkészült Fűszőnyegben, térplasztika gyanánt megnemezezett fűszálakat szőtt bele nagyméretű anyagába. Ezzel a puha otthonossággal Tóth Lívia megteremtette a Kert eszményi terepét is – az otthonosság, de legfőképpen a Paradicsom igézetével. S ezzel kert-értelmezéssel az archaikus időkből, ókorból, honfoglalás-korból, humanizmusból a legnemesebb boldogság szálláscsinálóját teremti meg. Ahol a teljesség időtlen szemlélése töltheti el az embert. 
És itt látható, ezen a kiállításon egy nagyméretű Tóth Lívia szőnyeg is. A szkíta éltető vizek isten-ábrázolása ihlette és tele van dekoratív, honfoglalás-kori palmettás motívummal. Gyönyörű, impozáns munka egy röpülő főalakkal és csodás szárnyakkal röpdöső álombeli, angyalokra emlékeztető lényekkel – amint a fölső világ, az ég tágassága felé tartanak. El- és kiszabadulásra; mindnyájunknak vágyott éteri tisztaságú és égi magasságú világa felé. Ezt a harmonikus, meleg-sárga, oltárszerű munkát a művésznő ezzel a kiállítással az újjáépülő Sárvár-várkerti óvodának ajánlja fel.
Hisszük, hogy Tóth Lívia szeretetteljes és oldott szépségű munkája a többi itt látott művel együtt, akár a miénkhez, a gyermekek szívéhez is elérkezik. .

                                                                                                Ambrus Lajos


 


 [A1]