Képek
17 évesen, Hauser Beát láthattam egy velemi
művésztelepen szövés közben. A megszállottsága azonnal megfogott. Akkor
döntöttem el, hogy textilművész leszek. A főiskolán már voltak racionálisabb
gondolataim is, akkor már szűkült a kör, akkor már gyári tervezőnek készültem. Az
egyetem után megszülettek gyermekeim és közben, szép lassan elfogytak a gyárak.
Tanítottam, csaknem öt évig, alapfokon, és egyetemen. Ám, a lehetséges
megoldások kihátráltak mögülünk. Maradt a belénk égetett program, autonóm
művésszé kell válnunk. Azt, hogy mit kell kifejezzek nemezképeim által, Clement
Greenberg 20.századi művészetkritikus gondolatai nyomán értettem meg.
Minden, amit megpillantunk, vagy ami a
belső szemünk elé kerül, letisztázódik, képpé változik. Képekkel élünk és
képekben értjük meg a világot. A fizikai kép úgy viszonyul a mentális képhez,
mint a kérdés a válaszhoz.
Az érzékelés új technikáinak elsajátítására
kényszerít a kor. Ez, egyben az ábrázolás új technikáira való reakcióit
kényszeríti ki a nézőből. A képek
túltermelése olyan mértékben ingerli látószervünket, mint amennyire-
szerencsére- meg is bénítja, vagy immunissá teszi azt. Feltűnésük gyors
ritmusát ugyanilyen ritmusban történő eltűnésük kompenzálja. A testi
emlékezetünkben szimbolikus jelentéssel felruházott képek azonban
különböznek az általunk fogyasztott, majd elfeledett képektől. Amennyiben a
testben a képek helyének nevezhetjük a szubjektumot, amely mi magunk vagyunk, akkor
azt mondhatjuk róla, hogy a médiumok elől való menekülésben megmarad az
ellenállás olyan helyeként, amely a képáradat okozta szorongatottságunkban
leleményesen változtatja el magát.
A művészetnek az a feladata, hogy létrehozza az ő „saját” képeit. A
festőknek, ill. alkotóknak eszerint a művészeti médiumot kell tematizálniuk, és az
absztrakció révén mindenfajta környezetből származó leképezést el kell űzniük.
A képnek tehát, amely a művészet kontextusába kerül, meg kell változnia.
Munkáim, ez értelmezés szerint, mindig az aktuális szubjektum
tükröződései.
